„Nem magamat akartam ünnepelni” – beszélgetés Fliszár Károly atyával
Aranymiséjén, még a nyáron zsúfolásig megtelt a zalaegerszegi Mária Magdolna-templom, pedig ő maga nem verte nagydobra, hogy 50 éve szentelték pappá.
Fliszár Károly atya ma nyugalmazott plébános, mégis azt mondja: nem vonakodik a munkától, és most, 75 évesen is inkább ajándék szeretne lenni mások számára, mint a saját ünneplését keresni. Károly atyát arról kérdeztem, hogy van mostanában, hogyan éli meg a váltást, hogy érzi magát új szolgálati helyén Zalaegerszegen, a Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Plébánián. Nem sokat teketóriázik a válasszal.
– Köszönöm szépen, ragyogósan. Nem vonakodom a munkától – mondta, majd hozzátette: minden plébánia más világ, és ez az új is hozott magával valami egészen sajátosat. A Mária Magdolna Plébánián eltöltött évek után a Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Plébánia lett az új szolgálati helye, ide rendelte Dr. Székely János szombathelyi megyéspüspök.
Elmeséli, hogy most Molnár János plébános mellett szolgál, akit fiatalos lendületű papnak tart.
– János atya a 30-as éveiben jár, én meg már a 76. évemben vagyok. De odaállok mellé, ha szükség van rám, segítek – magyarázta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Bemutatkozás tortával, tapssal
Az új közösségben hamar otthonra talált. Augusztus 7-én – éppen a születésnapján – mutatkozott be itt a híveknek. Azon a napon a szentmise végén énekeltek neki, megtapsolták, János atya köszöntötte, tortát kapott, ajándékot is. Mindehhez a tőle megszokott szerénységgel csak annyit fűzött hozzá:
– Szép ajándék volt a Jóistentől, meg az emberektől is...
Aranymise: nem magát, hanem a Jóistent ünnepelte
Aranymise – kimondva is nagy súlya van ennek a szónak. Ötven évnyi papi szolgálat: temetések, esküvők, keresztelések, gyóntatások, csendes látogatások kórteremben és haldoklók ágya mellett. Nagy idő. Károly atya mégsem akarta nagydobra verni ezt a nem mindennapos teljesítményt. Nem hirdette ország-világ előtt a jubileumot, újságcikk sem igazán jelent meg róla.
– Nem magamat akartam ünnepelni, hanem a Jóistent. Hálásnak lenni ennyi évért – mondta. – Ötven év nem az én nagyszerűségemből adódik, hanem a Jóisten irgalmából.
A prédikációra is tudatosan választott embert: a fiatal atyát, Molnár Jánost kérte meg, hogy ő legyen a szónok az aranymisén.
– Azt gondoltam, ne egy majdnem 80 éves atyát hallgassanak... János atya pedig jó választás volt, nagy lendülettel, szépen beszélt, mindenkinek nagyon tetszett – mesélte.
Akkori szolgálati helye, a Mária Magdolna-templom pedig zsúfolásig megtelt hívekkel, barátokkal, az őt szerető emberekkel.
– Azt mondták, nem is emlékeznek, mikor volt ennyire tele utoljára a templom.
Én meg csak azon gondolkodtam, hogy mennyi jó emberrel hozott össze a gondviselés – jegyezte meg.
Ajándékká válni mások számára
E ponton visszaemlékezett egy régi, meghatározó élményre: 1983 szeptemberében kezet fogott vele II. János Pál pápa. A Szentatya egyik gondolata ma is naponta vele van.
– A Szentatya azt mondta, az ember nem akkor találja meg önmagát, amikor önmagát keresi, hanem amikor ajándékká válik mások számára – idézte fel, majd hozzátette: – Én is így próbáltam élni: másoknak ajándék lenni, amennyire sikerült.
Arról beszél, hogy az ember különösen akkor döbben rá a saját életének törékenységére, amikor fiatalabbakat kell búcsúztatnia.
– Hányszor temettem fiatalabbat, és ilyenkor azt mondja az ember: hát én is lehetnék ott. Ezt nem lehet megszokni. Nagyon megpróbálja az embert – vallotta meg csendesen.
Baráti körök, temetők, szentmisék – a szolgálat nem nyugdíjhoz kötött
Szóba kerültek a nagykanizsai évek, a barátok, a hívek, a Jézus Szíve templom, a kórházkápolna, ahol hosszú időn át szolgált. Elmondta, hogy ma is visszahívják: misét mondani, közösen emlékezni azokra, akik már nincsenek köztünk.
"Nekünk is csak egy szó kell, amitől meggyógyulunk: feloldozlak. Nem én oldozom fel, hanem az Isten. Óriási dolog ez" – Fotó: Bolla Gábor
– Most is visszajárok a barátokhoz, a kórházkápolnába, szentmisét mondok – mesélte. Régebben a baráti társaság tagjai ilyenkor kimentek a temetőbe, öntöttek egy pohár bort a sírra, letettek egy piros szegfűt.
– Mondtam nekik, ez nem az én világom. Inkább a jelenlévőkért, a családtagokért és a megholtakért ajánlok fel szentmisét. Beszélek, prédikálok. Mindenki jobban jár így – tette hozzá mosolyogva.
Ma már azonban jobban meggondolja, hova és milyen gyakran mozdul ki. A kor, a távolság, az idő mind beleszólnak a mindennapok szervezésébe.
– Az ember nem is gondolná, mennyit számít száz kilométer, két óra utazás, aztán még két-három óra ott. Most már jobban mérlegelem, mi az, ami igazán fontos, mi az igazi kincs, amiért érdemes ekkora áldozatot hozni – mondta.
Betegek, haldoklók, „jobb lator” – amikor minden perc számít
Nem csak ünnepi alkalmakra hívják. Gyakran szólnak neki, ha valaki „megindul a túlsó part felé” – ahogy ő fogalmaz.
– Hívnak, hogy menjek, gyóntassam meg, áldoztassam meg – mondta. Szerinte ez az egyik legnagyobb dolog, amit a pap megtehet: közvetíthet Isten és az ember között az utolsó percekben is.
– Nekünk is csak egy szó kell, amitől meggyógyulunk: feloldozlak. Nem én oldozom fel, hanem az Isten. Óriási dolog ez – tette hozzá.
Közös imádság: aki kipróbálja, tudja, milyen erő van benne
A napjai most sem telnek tétlenségben. Hajnali misék, papi zsolozsma, közös ima a fiatal káplánnal, Demeter Istvánnal – úgy élnek, mintha egy kis szerzetesközösség lenne a plébánia falai között.
Elmondja, hogy néha betéved valaki a templomba, belecsöppen a közös imádságba, majd később azt meséli otthon, mennyire különleges élményben volt része. Károly atya szerint a közös ima erejét az tudja igazán, aki legalább egyszer kipróbálta.
– Ha egy család tud közösen imádkozni, akár csak egy Miatyánkot vagy Üdvözlégyet, már az is óriási dolog. Lehet ezt fokozni is, jó könyvekkel, elmélkedésekkel, kis napi gondolatokkal. Egy jó gondolat egész napra elkísér – mondta.
Nem vonakodni a munkától – és hagyni, hogy az „ügy” menjen előre
Visszatekint az első miséjére is, 1975. június 29-re. Akkori plébánosától azt tanulta, a legfontosabb, hogy az ügy menjen előre. Az Isten ügye – a többi majd alakul.
– Ha a Jóisten ad feladatot, ad hozzá lelkierőt is. Ez az 50 év tapasztalata – foglalta össze.
Nem véletlenül választotta egykor jelmondatul: "Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban." Aranymiséjén azonban már másik mondat került a középpontba.
– Most már visszafogottabban imádkozom:
"Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek."
Péter apostollal együtt mondom ezt – vallotta meg.
Legyen embered – és legyen időtök egymásra
A beszélgetés végén óhatatlanul szóba kerül a mai világ, az ünnepek, a rohanás, a bizonytalanság. Mit tanácsolna az embereknek a következő évre, hogyan érdemes élni?
– A bizonytalanság a legrosszabb. Azt látom, hogy sokan beleegyeznek olyan dolgokba, amelyek nem jók, elhanyagolt kapcsolatokba, félmegoldásokba. Közben elfelejtik, hogy ha egymásra nem lesz időnk, magunkat veszítjük el – mondta.
Szerinte az a döntő, hogy tudunk-e még szóba állni egymással, le tudunk-e ülni nyugodtan beszélgetni, figyelünk-e egymásra.
– A Bethesda-tónál 38 éve feküdt bénán egy ember. Jézus megkérdezte tőle, miért nem gyógyult meg. Azt felelte: "Uram, nincs emberem, aki levigyen a vízhez." A mi életünkben is ez a kérdés: van-e emberünk? Ha nincs, akkor csak a magyarázkodás, félreértés, bizonytalanság marad – fogalmazott.
Majd halkan megjegyezte:
– Én azt mondom, legyen embered. És legyél te is ember valaki számára. Ajándék. A többit a Jóisten hozzáteszi.