WestLife | Pannon élet&stílus

Ágnes Budapesten született, de Zalához régóta szoros szálak fűzik.

„Én Budapesten születtem, tanultam és éltem is sokáig. Az édesanyám zalai kötődésű, nagykapornaki születésű, és nagybátyáim, unokatesóim mind itt élnek a környéken. Kedves nagybátyám, Tóth Oszkár, Oszi bácsi a Letenyei Művelődési Ház igazgatója volt, ha jól tudom, több mint 30 évig” – mesélte. Ágnes hangjában egyszerre van büszkeség és csendes fájdalom, amikor hozzáteszi: „pár éve elhunyt.” De a pályáját végigkísérte: kiállításmegnyitókra járt, akkor is, ha Budapesten volt az esemény; a kétezres évek elején pedig számára is szervezett kiállítás nagybátyja a letenyei művelődési házban.

„Az nagyon-nagyon szép emlék, jól sikerült” – mondja, és ebből a mondatból érződik, hogy számára a helyszín nem puszta lokáció: a család és a szakma összeérése.

A családban egyébként sem volt idegen az alkotás. „Édesanyám is nagyon szépen rajzolt meg énekelt… a családban mindenkiben volt egy kis művészi hajlam.” Valaki bőrdíszműveskedett, más épített, megint más rajzolt; a kéz és a szem munkája, az anyag iránti érzék ott volt a háttérben.

A mentor, aki „felfedezett”

A fordulópont mégis egy rajztanárnőhöz kötődik.

„Az volt a szerencsém, hogy a felsőbb osztályban egy olyan művész, rajztanárt kaptunk, aki festőművész volt: Szalkári Rózsa. Ő az én mentorom, mesteremnek tekintem… Ő tanított engem és fedezett fel.”

Ágnes nem úgy beszél róla, mint egy volt pedagógusról, hanem úgy, mint aki egy életpályát állított sínre. A kerámia szakkör, a korai siker, az első nagy megerősítés is hozzá kötődik: „Hatodik osztályos koromban megnyertem egy országos kerámiaversenyt és onnantól kezdve már biztos voltam benne, hogy ez a célom.”

A gimnáziumi évek, a Könyves Kálmán Gimnázium rajz–művészettörténelem szak után jött a klasszikus törés: a Képzőművészeti Főiskolára nem vették fel.

„Elszontyolodtam… nagyon nagy volt a túljelentkezés, és én nem akartam többször próbálkozni.” Ezzel együtt a kudarc nem elfordította a művészettől, inkább új irányt adott: könyvrestaurátor lett, mellette pedig népi játszóház- és kismesterség szakoktatói képesítést is szerzett.

Utólag könnyű belátni, mennyire „illik” ez a pálya a borfestéshez: papír, anyag, savhatás, rétegek, türelem. Ágnes viszont nem utólagos magyarázatként mondja, hanem természetes kapcsolódásként: a kézműves és restaurátori szemlélet beépült az alkotásmódjába.

Rózsa nénivel pedig a kapcsolat nem szakadt meg. „Végig tartottuk a kapcsolatot… nekem ő olyanná vált, mintha a nagymamám lenne.” Művésztelepek, közös nyarak, Duna-parti festések, művészeti körök, nagy nevek (neves képzőművészek), napi kiállításmegnyitók Budapesten – egy olyan közeg, amely fiatal művészként egyszerre adott inspirációt és mértéket.

„Volt több közös kiállításunk is, "Mester és tanítványa" címmel… zsűrizésekben is segített, hogy mit és hogyan állítsak ki. Szóval mindent neki köszönhetek és az édesanyámnak, aki mindvégig támogatott, ösztönzött. Már gyermekkoromban megteremtette a feltételeket arra, hogy különórákra, képzésre járhassak – pedig egyedül nevelt minket és nem éltünk különösebben jómódban” – hangsúlyozta.

Harminc év – és a saját hang megtalálása

A pálya korán beindult: 1994-ben már komoly közös kiállítás, 1995-ben pedig az első önálló tárlat, ráadásul olyan személyes gesztussal, amely ma is ritkaság: minden festményhez verset írt és ír ma is.

„’95-ben volt az első önálló kiállításom… és én minden festményemhez verseket írtam.” Ugyanott jelent meg első kötete is: a Bíró Family Kiadó egy kis könyvecskét adott ki a verseiből és grafikáiból. A címe beszédes, és később – mintha előre megírta volna – különös hangsúlyt kapott: „Az idő nem áll meg” (1995).

A következő években technikák, témák, korszakok váltották egymást: grafit, pasztell, metszetek, linómetszet, karcok, majd olajfestészet. Utóbbival ambivalens viszonya volt: „nem nagyon szerettem… nem voltam még rá érett,” mondja, de közben hozzáteszi azt a jellegzetes, életből hozott ellenpontot is: „amit abban az időszakban készítettem olajfestményeket, azokat mind megvették.”

Ágnes nem egyetlen műfajban gondolkodó alkotó: inkább olyan, aki

mindig kereste azt az anyagot és kifejezésmódot, amellyel a legpontosabban tudja megmutatni az emberi történeteket.

Ebben a keresésben később fontos állomás lett a tihanyi levendulás–Balaton tematikájú akvarell-sorozat is, amely évekig állandó kiállításként szerepelt a látogatóközpontban. Vagyis a borfestés nem „hirtelen ötlet”, hanem egy hosszú anyag- és stíluskísérletezés természetes következménye.

Anglia: szünet, majd visszatérés Zalakarosra

A családalapítás és a külföldre költözés (2013) átírta a ritmust.

„Akkor született a fiam, és akkor egy kicsit megszakadt nekem a művészeti vonal… veszélyeztetett terhes voltam, és le is álltam az aktív művészeti élettel.” Festeni festett, megrendeléseket is vállalt, a képeket szállítóval küldte, de a nyilvános jelenlét és a kiállítások fókusza háttérbe került.

2018-ban jöttek haza, Zalakaroson vettek házat – és itt indul el az a történet, amely ma Ágnes nevének egyik legerősebb „azonosítója”: a vörösborral festés.

A borfolt, ami irányt váltott

A kezdet egy egyszerű, sőt bosszantó véletlenhez köthető.

Ágnes egy portrén dolgozott a kertben, amikor a férje borospoharából cseppent a bor a készülő képre. „Én teljesen kiakadtam… így azért nem lehet odaadni a képet.” Férje viccet csinált a dologból: „Miért nem festesz borral?”

A mondat ott maradt. És azért maradt ott, mert Ágnes saját magát is így írja le: „eléggé kísérletező alkat vagyok. Meg nem nagyon szeretem a kliséket.” Szerinte a művész akkor válik igazán felismerhetővé, ha a képeire ránézve azonnal tudható: ez kinek a munkája.

A bor pedig – ahogy később kiderült – nemcsak látványos különlegesség, hanem karaktert adó, kiszámíthatatlan, „élő” alapanyag.

„A bor élő anyag” – és a kép tovább érik a papíron

Amikor Ágnes a WineArt-ról beszél, nem csupán a technikát magyarázza: inkább azt a viszonyt, amely a bor és a művész között létrejön.

„Ha én a borba mártom az ecsetem, előre nem mindig tudom, hogy mi lesz a végkifejlet … ez egy nagyon hosszú folyamat. A bornak savtartalma van, a papírnak is – akvarellpapírra dolgozok –, és a két anyag reakciója nem mechanikus, hanem változó. Ugyanaz a bor… más grammsúlyú vagy más merítésű papíron teljesen más színt hoz elő.”

És itt jön a WineArt egyik legfontosabb mondata, amelyet Ágnes többször is hangsúlyoz:

„Ezek élő festmények. Miután én megfestettem egy képet, az tovább él és változik a színe. Ahogy oxidálódik… minden alkalommal más színt hoz elő. A festmény vagy a portré, amit megfestek, együtt öregszik a modellel. A bor ugyanis – akár a palackban – a papíron is érik. A rétegzés és a száradás fegyelme pedig kifejezetten restaurátori gondolkodást igényel: pontos időzítést, türelmet, anyagismeretet.

„A következő réteg csak akkor mehet rá, ha már teljesen száraz a papír.” A tónusokat pedig nem egyszerű „kikeveréssel” éri el: színmintákat készít minden tételről, kartonokat vezet, rétegszámokkal tesztel.

Van, hogy forralja a bort a sötétebb árnyalatért, és azt is tapasztalatból mondja: nem mindegy az edény sem – de ez színtiszta már kémia.

A bor utóélete: elfogyó évjáratokból maradandó képek

Ágnes számára a borfestés nemcsak technika, hanem kulturális gesztus is.

„Ha felnyitnak egy palack bort… az egy idő után elfogy. Nem lesz már abból több… Ezzel az utókor számára meg lehet örökíteni egy-egy olyan tételt is, ami lehet, hogy soha többet nem lesz.”

Ez a gondolat a borászatokkal való kapcsolatban is kulcs. Az elején furán néztek rá, amikor leveleket írt: borral szeretne festeni, és kíváncsi, milyen „élete” lesz így a tételnek. De később egyre többen álltak mellé – sőt, olyan borokat is küldtek, amelyek már nincsenek kereskedelmi forgalomban.

„A Vylyan Borászat tavaly küldött nekem 3 karton olyan vörösbort, ami már nem kerül forgalomba… már nem iható, de én még azzal tudok festeni. Úgyhogy utóélete van a bornak.”

A személyesség pedig itt válik igazán erőssé: Ágnes egyedi igényekre, „saját borral” készít portrét vagy tájképet. A megrendelő nem egyszerűen képet kap, hanem egy tárgyiasult emléket.

„A nagypapa kedvenc borát elküldték, hogy azzal fessem meg a bácsit. Nagyon egyedivé lehet tenni ezzel az alkotásokat.”

Borvidékek és kapcsolatok: Zalától Villányig, Egertől Olaszországig

A zalai kötődés itt is visszaköszön. Ágnes beszél a miháldi Vig Zsoltról, ő az elsők között volt, aki igazán „ráérzett” az ötletre: többféle tételt vitt, sőt szűretlen bort is, hogy próbálja ki.

Aztán a kör bővült: Villány, Eger, boglári borok, különleges, szinte feketének tűnő tételek (ilyen például az egri Simon Pincészet Fekete bora). Borász partnerei között ott van a Dóka Éva Pincészet (Zalaszentgrót), a Hujber Pincészet (Balatonboglár), a Maul Zsolt Winery (Villány), a Vylyan Pincészet (Villány) valamint Beck Zoltán (Böhönye).

És közben a bor nemcsak eszköz, hanem történetindító: Ágnes szeret „összekötni” dalokat, személyeket, borokat, motívumokat. Ilyen volt a Curtis-portré története is, ahol egy dal és egy „pillangós” bor egymásra talált.

Külön fejezet a nemzetközi szál: a Bocelli család borai és az Örvényesvölgyhöz kapcsolódó projekt, ahol kilenc festmény készült, és öt Olaszországba került a Bocelli család birtokára. Ágnes úgy beszél erről, mintha egy kiállítás „szépen sikerült” ténye lenne – de közben pontosan érzi, hogy ezek a történetek teszik láthatóvá a WineArt lényegét: a bor, a kultúra és az emberi élmény egymásba fordítását. S a Bocelli 1831 Winery borok mellett máltai, spanyol, olasz, francia borokkal is festett már.

Tavaly ősszel az 1981 óta működő angol "Smiler Magazine" világszinten is elérhető, nyomtatott és online kiadásában jelent meg egy hosszabb interjú vele és a borral festett alkotásokról – mivel Rod Stweartról festett wineart alkotása fotója eljutott Angliába az énekeshez. A magazin szerkesztője, alapítója Rod Stewart családi, baráti köréhez tartozik, és maga az énekes is látta a róla készült portrét, ami új, nemzetközi érdeklődést és művészeti együttműködéseket indított el.

„Számos hazai és nemzetközi hírességről készítettem már vörösborral festett portrét – a Rod Stewart-portrén túl például az angol énekes Kevin Davy White kettő, Matteo Bocelli pedig öt borfestményt vitt magával Lajaticoba, köztük az édesapjáról, Andrea Bocelliről készült alkotásaimat is. Jelenleg is látható még pár hónapig a siófoki Yacht Hotelben 53 festményem ebből 42 darab a Rakonczay Gábor óceánátkelő expedíciója ihlette „Impossible Art – 42” című projektem borral festett művei” – újságolta.

„Nem random”: borválasztás mint kutatómunka

A WineArt egyik félreértése, hogy kívülről sokan látványos „trükknek” gondolják. Ágnes erre határozottan reagál: a borválasztás nála tudatos és alapos.

„Ez nem csak úgy random készül, nagyon komoly kutatómunka van előtte.”

Témát talál ki, és ahhoz keres bort – vagy fordítva. Most éppen mitológiai, „istenek–római” sorozaton dolgozik olasz és görög borokkal. A Máltai Lovagrend jótékonysági gálájára készített, lovagrendi tematikájú anyagnál pedig történeti kapcsolódást keresett: olyan pincészetet és olyan szőlő-rokonságot, amely visszanyúl a lovagrend eredetéhez. Itt került képbe a máltai Marsovin pincészet is: Ágnes felvette a kapcsolatot, bemutatkozott, borászokkal egyeztetett a tételek karakteréről, színanyagáról.

Zalakaros: VinoArt Galéria és a „Bacchus terem”

A történet végül mégis hazatér Zalába, egészen pontosan Zalakarosra. Ágnes itt működteti a VinoArt Galériát és Műtermet: állandó kiállítótérként, találkozási pontként, borkóstolókkal és művészeti eseményekkel.

„Itt több mint 100 képem ki van állítva… ez egy állandó kiállítás, ami folyamatosan megújul, mert mindig cserélgetem a képeket.” A galériában van egy külön tér is, amiről láthatóan örömmel beszél: „egy úgynevezett Bacchus terem, ahol 20 fő le tud ülni.”

A bor itt már nemcsak alapanyag, hanem gyűjtemény is: chilei, ausztrál, spanyol, olasz, máltai, magyar borkülönlegességek – Ágnes gyűjti is a borokat. De ami igazán működteti ezt a helyet, az az, amivel a beszélgetést kezdte: hogy szeret mesélni. Mert minden képnen története van.

Naptár, kiállítások, nagy projektek

A friss, kézzelfogható újdonság a VinoArt 2026-os naptár, amely Ágnes szerint azért is mérföldkő, mert országos terjesztésben, könyvesboltokban is elérhető.

„Négy borászat tételeivel dolgoztam a 12 festményen… ilyen még nem volt Magyarországon.”

A nagy volumenű projektjei közül újra kiemeli a Rakonczay Gáborhoz kapcsolódó anyagot is: 42 festmény készült a „42” című könyvhöz kapcsolódva. Ágnes ezzel nemcsak méretben lépett nagyot (50×70-es borfestményekről van szó), hanem abban is, hogy a WineArt kilépett a klasszikus portré–borvidék tengelyből, és egy teljes emberi teljesítménytörténetet – utat, küzdelmet, megérkezést – festett végig.

„A bor szakrális jelentése” – és a műfaj belső magja

A beszélgetés végén Ágnes még egy gondolatot mindenképpen szeretne viszont látni a cikkben. Ez nem technika, nem névsor, nem projekt, hanem az, amitől a bor nála több lesz minden anyagnál:

„Nekem nagyon fontos, hogy a bornak van egyfajta szakrális jelentése… ez nem csak egy festmény. Nem véletlenül borral festek, annak megvan a művészi háttere.”

A bor itt metafora is: idő, érés, változás, oxidáció – és az emberi történetek ugyanígy viselkednek. Ágnes művészetének egyik legpontosabb mondata tulajdonképpen összefoglal mindent, amit a borfestésről gondol:

a kép idővel érik.

És talán ezért hatnak úgy ezek az alkotások, mintha egyszerre lennének dokumentumok és vallomások: mert nemcsak azt mutatják meg, mit festett, hanem azt is, miből és mennyi időt töltött velük.