Vadas Ernő – egy nagykanizsai zsidó fotóművész életútja
„Nemzetközi fotókiállításokon is első díjat nyert alkotásaiban Vadas Ernő az ember örömteli munkájának kis mozzanatait, hangulatait örökíti meg” – hangzott el a Filmhíradóban 1960 februárjában. A megállapítás pontosan összefoglalja annak az életműnek a lényegét, amely a 20. századi magyar fotográfia egyik meghatározó fejezetévé vált.
Vadas Ernő – születési nevén Weisshaus Ernő – 1899. december 17-én látta meg a napvilágot Nagykanizsán, a város zsidó közösségének tagjaként. Fotográfusi pályáját amatőrként kezdte, ám tehetsége hamar utat talált a szakmai elismerés felé. 1927-ben Balogh Rudolf tanítványa lett, ami döntő fordulatot jelentett művészi fejlődésében. Két évvel később belépett a Magyar Amatőrfényképezők Szövetségébe, ahol 1932-től már háznagyi tisztséget is betöltött.
Az 1930-as években készült felvételei hozták meg számára az igazi áttörést. Lírai hangvételű, idillikus képei az ember és a munka kapcsolatát, a mindennapok csendes szépségét ragadták meg. Munkáit igényes kompozíció, erős fény–árnyék hatások, az ellenfény és a dinamika tudatos alkalmazása jellemezte. Felvételei rendszeresen jelentek meg rangos hazai és nemzetközi folyóiratokban, többek között a Geographic Magazine, a Vanity Fair, a Harper’s Bazaar és az Illustrated London News hasábjain.
Fotó: Vadas Ernő: Libák, 1934 © Magyar Fotográfiai Múzeum
Nemzetközi elismertségét 1931-ben egy kiemelkedő siker pecsételte meg: a svájci Camera című folyóirat pályázatán Libák című felvételével első díjat nyert, amelyhez ezer aranyfrank pénzjutalom is társult. Pályája ezt követően meredeken ívelt felfelé, amit jól jelez, hogy 1938-ban az American Annual Photography rangsorában több mint 13 ezer fotográfus közül az ötödik helyre sorolták.
A második világháború azonban brutálisan megtörte ezt az ívet. Zsidó származása miatt munkaszolgálatra hurcolták, majd a mauthauseni koncentrációs táborból tért haza. A deportálás és a túlélés traumája egész életére és művészetére is maradandó nyomot hagyott.
1945 után fotográfusi szemlélete jelentősen átalakult. A korábbi lírai, romantikus képi világot egyre inkább a realisztikus ábrázolás váltotta fel. Figyelme a munka világára, munkásarcokra, ipari környezetekre irányult, miközben képei továbbra is megőrizték emberközpontú látásmódját. 1950-ben részt vett a Fotókollektíva megalapításában, 1956-tól pedig az MTI fotóriportereként dolgozott. Emellett meghatározó szerepet vállalt a fiatal fotósnemzedékek szakmai nevelésében is.
Fotó: Vadas Ernő: Ménesterelés, 1958 © Magyar Fotográfiai Múzeum
Munkásságát számos elismeréssel jutalmazták. 1957-ben megkapta a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség (FIAP) legmagasabb kitüntetését, és hosszú éveken át a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökeként is tevékenykedett.
Vadas Ernő 1962. május 30-án hunyt el Budapesten. Életműve nem csupán a magyar fotóművészet egyik kiemelkedő fejezete, hanem a 20. századi magyar zsidó sors és kulturális örökség hiteles, megrendítő lenyomata is.
Képei ma is arról tanúskodnak, hogy a történelem legnagyobb tragédiái közepette is megőrizhető az emberi méltóság és
az alkotásba vetett hit.
Forrás: MAZSIHISZ.hu
Borítókép: Vadas Jolán: Vadas Ernő, 1957 © Magyar Fotográfiai Múzeum