Későn kezdte, de messzire jutott: Dr. Lubics Szilvia szerint az ultrafutás nem szenvedés, hanem ajándék
Nem gyerekkori álom volt, nem tudatos sportkarrier, hanem egyszerű kikapcsolódásként indult – mégis az egyik legismertebb magyar ultrafutó lett belőle. Dr. Lubics Szilvia hosszútávfutó és ultramaratonista huszonnyolc évesen kezdett el futni, teljesen a nulláról.
Azóta több mint két évtized telt el, extrém helyszíneken, sivatagokban és több száz kilométeres versenyeken szerepelt páratlan sikerességgel, miközben a futás nemcsak sport, hanem életforma lett számára.
Szilvia nem klasszikus sportolói pályát járt be. Amikor huszonnyolc évesen futni kezdett, sem versenycéljai, sem ambíciói nem voltak – egyszerűen csak ki akart kapcsolódni. Akkor még nem gondolta, hogy néhány hónapon belül lefutja az első maratonját, majd rövid időn belül az ultrafutás világában találja magát.
Az ultra eredetileg nem szerepelt a tervei között, sőt, akkoriban még jóval kevésbé volt ismert ez a sportág. Egy ismerős hívta el egy hatórás versenyre, ahol gyorsan kiderült: ez a forma kifejezetten fekszik neki. A versenyek egymást követték, az eredmények jöttek, és alig egy évvel később már a 100 kilométeres válogatott tagja lett – mindez úgy, hogy korábban nem volt rendszeresen sportoló.
Azóta 22 év telt el. Az első, nagyjából tizenkét évben főként aszfalton versenyzett, majd fokozatosan elmozdult az egyre extrémebb kihívások felé. Az elmúlt nyolc-tíz évben már sivatagi futások, többnapos versenyek és 200 mérföldnél is hosszabb távok jelentették a célokat. Tavaly például Arizonában 250 mérföldet teljesített egyhuzamban – ez eddigi leghosszabb versenye volt.
Bár kívülről ezek a kihívások sokak számára felfoghatatlanul megterhelőnek tűnnek, Dr. Lubics Szilvia számára az ultrafutás elsősorban célt ad. A futás mögött komoly edzésmunka áll: egy-egy nagyobb verseny előtt hat héten keresztül heti húsz óra mozgás sem ritka, de az „átlagosabb” időszakokban is legalább 14–15 órát edz hetente. Mindez nemcsak futásból áll, hanem kiegészítő edzésekből is, hiszen az ultra nem kizárólag a kilométerekről szól.
Mindeközben dolgozik, edzősködik, motivációs tréningeket tart, családi feladatai is vannak – vagyis pontosan ugyanannyi ideje van, mint bárki másnak.
A különbség szerinte a tervezésben rejlik.
A futás rendet visz a hétköznapokba: ha tudja, hogy egy adott napon két órát kell edzenie, annak előre megvan a helye a naptárban. Így nincs „majd valamikor” – a futás beépül az életbe.
A közel két évtizedes pályafutásból nem egyetlen eredményt emel ki, hanem azt, hogy ilyen hosszú időn keresztül tudott eredményesen versenyezni. Az ultrafutásban ritka az ennyire hosszú, folyamatos jelenlét. Amikor 2018-ban az extrém helyszínek felé fordult, kifejezetten azért tette, mert úgy gondolta, ott már nem lesznek vele szemben elvárások. Az élet azonban ezt is felülírta: ezekben a versenyekben is hamar megtalálta a ritmust és a sikert.
A jövőre nézve sem rövid távban gondolkodik: tervei 2027 végéig megvannak. Még mindig vonzzák a különleges helyszínek, a ritka és nehéz versenyek, és amíg az egészsége engedi, szeretné megvalósítani ezeket az álmokat. Ugyanakkor hangsúlyozza:
jól ismeri a testét, tudja, mit bír el, és évente három nagy versenyt biztonsággal képes regenerálódással együtt vállalni.
Fontos számára az is, hogy a futás a magánéletében sem magányos tevékenység. Párja, Dr. Lubics György szinte a kezdetektől vele együtt fut, ő maga is tapasztalt ultrafutó, négyszer futotta körbe egyéniben a Balatont. Az edzések és a versenyek közös élményeket jelentenek, kölcsönösen támogatják egymást, így a sport nem szétválasztja, hanem összeköti őket.
A doktornő nem szereti, amikor az ultrafutást túlzottan dramatizálják. Szerinte a szenvedés nem az ultra sajátja: minden sportban vannak nehéz pillanatok, legyen szó félmaratonról vagy akár egy 400 méteres futásról. A különbség abban van, hogy az ultrára hosszú évek alatt, tudatosan készül fel az ember. Ha ez a felkészülés megvan, akkor az extrém körülmények sem a szenvedésről, hanem a megélt élményekről szólnak.
Úgy fogalmaz: a futás, amely viszonylag későn érkezett meg az életébe, hatalmas ajándék lett számára. Olyan élményeket, barátságokat és tapasztalatokat hozott, amelyek nagyon keveseknek adatnak meg. Megdolgozott értük, de minden pillanatát örömmel élte meg – és ha holnap abba kellene hagynia, már akkor is többet kapott ettől a sporttól, mint valaha gondolta volna.
A többi már valóban csak hab a tortán.
Fotók: Facebook/Lubics Szilvia