Mesélő épületeink: Egy kápolna, amelyet lassan elfelejtünk (?)
A nagykanizsai Inkey-kápolna nemcsak nemesi sírhely, hanem évszázadokon át használt szakrális tér – ma az enyészet és az emlékezet határán.
Nagykanizsa határában, a város zajától néhány kilométerre áll egy épület, amely egyszerre őrzi a zalai nemesi múltat, a barokk vallásosság lenyomatát és a 20. század viharos történelmének nyomait. Az Inkey-kápolna – vagy ahogyan sokan ismerik, az Inkey-sírkápolna – több mint két és fél évszázada része a tájnak, mégis időről időre úgy tűnik, mintha lassan kikopna a köztudatból.
Pedig története jóval több, mint egy nemesi család emlékhelye.
Egy nemesi család lenyomata a tájban
A barokk stílusú Inkey-kápolna a 18. század második felében épült, a környék meghatározó birtokos családja, a „pallini” Inkeyek megrendelésére. A kápolna egyszerre szolgált kegyhelyül és sírboltként: padlója alatt alakították ki az Inkey család kriptáját, ahol az alapító, Inkey Boldizsár és hozzátartozói leltek (volna) végső nyugalomra.
A „volna” azonban itt különösen hangsúlyos. Az épület és a kripta sorsa ugyanis már a 19–20. század fordulójától kezdve hányatottá vált: többször kifosztották, megrongálták, a sírboltot feltörték, a temetkezési rend megszakadt.
A kápolna így nemcsak emlékhely, hanem mementó is lett – annak emléke, hogyan bánunk a múltunkkal.
mit rejt a környék valójában?
Az Inkey-kápolna környezete régóta a kutatók figyelmének középpontjában áll. A legutóbbi évtizedek régészeti és történeti vizsgálatai – többek között a Thury György Múzeum szakembereinek munkái – egyértelművé tették: a terület jóval régebbi történetet hordoz, mint maga a kápolna.
A feltárások során kiderült, hogy a kápolna közvetlen környezete már az avar korban is temetkezési hely volt. A sírok, mellékletek és a temetkezési rend alapján egy jól szervezett, tartós közösség nyomai rajzolódnak ki, amely évszázadokkal a barokk építkezés előtt már szakrális térként használta a helyet.
Ez a folytonosság – az avar kori temetőtől a nemesi sírkápolnáig – különleges jelentőséget ad az Inkey-kápolnának. Ritka az olyan hely, ahol a tájhasználat és a szakrális funkció ilyen hosszú időn át fennmarad. Egyes kutatók szerint a kápolna alatti terület rejtheti a törökverő várkapitány, Thury György maradványait is.
Személyes emlékek, közösségi felelősség
A hely története azonban nemcsak a tudományos publikációkban él tovább, hanem az emlékezők személyes történeteiben is. Schnémann Gellért, helyi kötődésű olvasó nemrég a közösségi médiában osztotta meg gondolatait a kápolnáról – szavai egyszerre személyesek és általános érvényűek.
Mint írja, az Inkey-kápolnát „bizony újra elkezdte enni az enyészet”, pedig sokkal jobb sorsra érdemes lenne ez a több mint 250 éves épület. Felidézi, hogy a Rákosi-korszakban a kápolna kupolájának rézborítását is eltávolították egy fémgyűjtő mozgalom keretében – ez a mozzanat ma már szinte szimbolikus példája annak, hogyan vált a múlt sokszor puszta nyersanyaggá.
Schnémann Gellért személyes emlékei egészen a föld mélyéig vezetnek. Középiskolásként nyári munkaként vett részt a kápolna melletti ásatásokon, a néhai Dr. Horváth László régész-múzeológus irányításával. Az akkor feltárt avarkori temetkezések nemcsak pénzkereseti lehetőséget jelentettek a diákoknak, hanem élő tanulást is: betekintést egy letűnt kor temetkezési szokásaiba, mindennapi életébe, közösségi rendjébe.
Ezek az élmények – írja – máig meghatározóak, és tisztelettel gondol vissza azokra, akik ezt a tudást továbbadták.
Mi marad meg, ha nem figyelünk?
Az Inkey-kápolna ma ismét olyan állapotban van, amely figyelmeztetés. Nemcsak egy épület pusztulása zajlik, hanem egy összetett kulturális réteg kopik le róla: nemesi emlékezet, régészeti örökség, személyes történetek és helyi identitás egyszerre.
A kutatások, a Thury György Múzeum munkája és az emlékező helyiek hangja mind ugyanarra mutatnak: ez a hely nem „egy rom a mező szélén”, hanem Nagykanizsa és tágabb környezete történetének sűrített lenyomata.
A kérdés már csak az, hogy az enyészeté lesz-e végleg...
Borítókép: Szallas.hu