Ritkán találkozik az ember olyan életúttal, ahol a templom csendje és a motorok zúgása ilyen természetesen fér meg egymás mellett. Csizmadia Tibor, a Kaposvári Egyházmegye állandó diakónusa – motoros körökben MoPadre – egyszerre szolgál az oltárnál és a motoros közösségben. A zalaszentbalázsi származású lelkipásztorral hitről, megtérésről, hivatásról és a motorozás szabadságáról beszélgettünk.
Csizmadia Tibor története sok szempontból ismerős lehet sokak számára. A hit magját nála is a család, egészen pontosan a nagyszülők vetették el.
Gyerekként természetes volt számára a templomba járás, az elsőáldozás és a bérmálkozás. A nagyszülők vitték misére, és ők mutatták meg számára az egyház világát. A kamaszkor azonban – ahogyan sok fiatal életében – nála is változást hozott.
– A kamaszévekben az ember már inkább a barátokkal, a szórakozással, a tanulással foglalkozik. Sok minden kerül előtérbe, csak éppen az egyház nem – fogalmaz.
Ez az időszak nála is eltávolodást jelentett a vallástól. A hit azonban nem tűnt el végleg az életéből – csak idő kellett, hogy újra felszínre kerüljön.
Egy csendes, de erős megtérésélmény
A fordulat felnőttkorban érkezett. Egy olyan belső élmény formájában, amelyet Csizmadia Tibor ma is meghatározó pillanatként idéz fel.
– Egyszerűen azt éreztem, hogy el kell mennem egy templomba. Mintha valami belülről azt mondta volna: menj, és tedd le azt, ami a lelkedet nyomja.
Nem telt el sok idő, és már ott ült egy hétköznapi esti szentmisén. A pillanat mélyen megérintette.
– Nem voltak gondolatok a fejemben, nem voltak szavak sem.
Csak ültem a padban, és folytak a könnyeim. Egyszerűen azt éreztem, hogy ott kell lennem.
Ettől a ponttól kezdve úgy élte meg, mintha Krisztus lépésről lépésre közelebb hívná.
– Évről évre azt éreztem, hogy azt mondja nekem: gyere közelebb. És ez szó szerint is így volt, mert a templomban a padokban is mindig egyre előrébb ültem.
A visszatérés után lassan kibontakozott benne a szolgálat iránti vágy is. Először ministrálni kezdett – felnőttként.
– Megkérdeztem a plébánost, hogy ministrálhatok-e. Nagyon szívesen fogadtak.
Ezután komoly tanulási folyamat következett. Előbb akolitusképzésen vett részt, majd teológiai tanulmányokba kezdett. Végül hatéves képzés végén teológus lelkipásztori diplomát szerzett.
– Amikor már tudtam, hogy a diakonátus ajándékát szeretném megkapni, akkor tudatosan készültem rá – mesélte.
A hosszú út végén – közel húsz évvel a megtérésélmény után – püspöke állandó diakónussá szentelte.
A történetnek volt egy különösen szép fordulata: éppen arra a plébániára került vissza szolgálni, ahol gyerekként felnőtt.
– A Jóistennek és a püspök atyának a humora, hogy ugyanoda tettek vissza szolgálni, ahol gyerekként az összes csínyemet elkövettem – mondja mosolyogva.
A fogadtatás azonban minden várakozását felülmúlta.
– A hívek nagyon szeretettel fogadtak. Ismertek gyerekkoromtól, mégis nagy öröm volt számukra, hogy visszatértem.
Motoron talált új közösséget
A motorozás jóval később érkezett az életébe. Bár fiatalkorában voltak segédmotorkerékpárjai, az igazi motoros élet csak ötvenéves kora után kezdődött.
– Amikor a tanulmányaimmal végeztem, azt mondtam a feleségemnek, hogy most szeretnék egy hobbit. Szeretek utazni, embereket megismerni, más kultúrákat látni – idézte fel.
Így vásárolta meg első komoly motorját, egy Honda VFR 800X túramotort.
A motorozás azonban hamar többet jelentett egyszerű hobbinál.
MoPadre – a motoros diakónus
A motoros közösségben hamar különleges szerepet kapott. A társai MoPadre néven kezdték emlegetni, ami nagyjából annyit jelent: motoros atya.
A túrák során sokszor szóba kerül a hit.
– Nagyon sok ember félre van informálva az egyházról. Sokan eltávolodnak tőle anélkül, hogy tudnák, mi az igazság – fogalmazott.
A motoros közösség azonban nyitott a beszélgetésekre.
– Látják, hogy közülük való vagyok. Így bátran kérdeznek Jézusról, a hitről vagy az egyházról.
Motorszentelés és beszélgetések
A motoros szezon kezdetén gyakran motorszentelést is tart.
– Mielőtt elindulunk egy túrára, megszenteljük a motorokat. De ilyenkor mindig beszélgetések is kialakulnak.
A találkozások sokszor túlmutatnak a motorozáson. Az évek során számos barátság született a motoros túrák során. Csizmadia Tibor ma már Európa több országában is számíthat barátokra.
– Németországban, Horvátországban, Erdélyben, Székelyföldön vagy Ausztriában is vannak barátaim – újságolta.
A motoros közösség szerinte sokkal fegyelmezettebb és összetartóbb, mint ahogy azt sokan gondolják.
– Ha az emberben rend van, akkor körülötte is rend lesz.
Utazás, élmények, közösség
Évente több nagyobb túrán is részt vesz. Ezek általában két-négy napos utak, gyakran 800–1200 kilométeres távval. A legnagyobb túra eddig Erdélybe vezetett, de gyakran motoroznak Ausztriában, Olaszországban vagy Horvátországban is.
A 2026-os szezon például egy horvátországi túrával indult.
– Cres-en, Lošinj-on és Rovinj-ban is jártunk. Négy nap alatt körülbelül 1200 kilométert tettünk meg. Ám sohasem a tempó a lényeg. A motorozás nem arról szól, hogy minél gyorsabban eljussunk egyik városból a másikba, hanem az élményekről. És persze, a figyelemről, arról, hogy figyelünk egymásra a többi közlekedővel, hogy mindannyian épségben hazaérjünk a családjainkhoz – fogalmaz.
A hit útja sokszor az utakon vezet
Csizmadia Tibor története jól mutatja, hogy a hit nem mindig a templom falai között találja meg az embereket. Néha egy motoros túrán, egy beszélgetésben vagy egy közös megállóban születik meg a kérdés – és a válasz is. MoPadre számára a motorozás és a szolgálat nem két külön világ.
Hanem ugyanannak az útnak két ága.
